Műtétek

Egy álom beteljesülése

Épp alszom, viszont ez most más, mint eddig bármikor. Ennek az alvásnak a végén, máshogy fogok felébredni. A legrégebbi álmom fog valóra válni.
23 éve várok erre a varázslatos pillanatra. Hogy “reggel” felébredve ott lent az van, aminek lennie kell, aminek mindig is lennie kellett volna. Ennek a helyreállítását végzi most, egy nagyjából 5 órás műtét keretében, Dr. Miroslav Djordjevic, Dr. Bordás Noémi és egy egész műtős team.

Képtelen vagyok szavakba önteni azt, hogy mennyire hálás vagyok nekik ezért. Szinte el sem tudom hinni, hogy végre tényleg, hüvelyem lesz.

Az utolsó naplemente

Arról már írtam egy előző bejegyzésben, hogy milyen régóta kísérte az életemet a nemi diszfória. Ahogy az elmúlt bő évben teltek a hónapok a hormonokkal, ez úgy erősödött is bennem. Egyre nagyobb volt az eltérés a nemi szerv és a testem többi része között.
Nagyjából fél év telt el, amikor jött az a pont, hogy nekem muszáj lesz ezt az állapotot minél hamarabb megváltoztatnom. Nem fogok tudni hosszú éveket leélni úgy, hogy a testem egyik fő része, ilyen mértékben nem azonosul velem.

Egy dolog már régebb óta bennem volt, hogy ha nagyműtét, akkor az Belgrád. Semmiképpen sem szerettem volna Magyarországon megcsinálni a rekonstrukciót, nem akartam ebben az országban újjászületni. Annyit tudtam, hogy nagyon sokba fog kerülni és akár sok-sok hónapos várólista is reális itt.
Így jutottam el 2020 február 22-én az első SRS konzultációmra Kiskunhalasra, Dr. Bordás Noémihez.
Nem tudtam magabiztosan ennek nekiindulni. Feszélyezett az előre feltételezett elérhetetlenség és a mögötte lévő kilátástalanság, de muszáj volt informálódnom. Kellett kapjak egy teljesebb képet az egész folyamatról, hogy meg tudjam tervezni az előttem álló éveket.

Félve léptem be a rendelőbe, de hamar kiderült, hogy erre semmi okom nem volt. Se állami, se magán rendeléseken nem tapasztaltam még olyan hozzáállást, mint amivel Noémi fogadott engem. Átbeszéltük a műtétet, feltettem a kérdéseimet és az is kiderült, hogy igazából már akár nyár közepére is vannak szabad helyek.
Nagyszerű érzéssel mentem hazafelé Pestre. Abszolút nem gondoltam előre arra, hogy ilyen közeli időpontok is elérhetőek lehetnek. Pár napnyi gondolkodás után én kitűztem az októbert, mint reális időpontot a műtétre. Nem akartam úgy belevágni az egészbe, hogy mínuszba megy a kassza.

Majd jött a SARS-CoV-2, vagyis a korona járvány.

Minden bizonytalanná vált és egyszerűen nem mertem hónapokkal előre lefoglalni az időpontot a műtétre. Nem láttam, hogy én stabilan ki tudom gazdálkodni a kellő összeget. Szomorúan, de lassan elkönyveltem magamban, hogy a tervezett októberből, 2021 eleje lesz.

Nyár végén értem oda, hogy kértem egy újabb konzultációs időpontot, szeptember első hétfőjére. Szerettem volna személyesen feltenni a kérdésemet egy nagyon fontos dologról, meg ha már ott vagyok, akkor a hormonterápiáról is tudunk pár szót ejteni és gondoltam rákérdezek még a műtétre. Hátha van valami változás a vírus miatt.
Volt változás. Vannak visszamondások és az első szabad időpont az az október 6.a, kedd. Azonnal rábólintottam, álmodni se mertem volna, hogy ennyire közeli, az eredetileg kitűzött októberi időpont szabad lesz. DE. Ha marad a szabályozás, hogy visszafelé karanténba kell vonulni 2 hétre, akkor nem tudunk kimenni. Mivel nem tudunk hazajönni úgy, hogy az itthoni ápolásom kivitelezhető legyen.

Örültem az időpontnak meg nem is. Nem éreztem a magaménak, mivel abban az állásban szinte elképzelhetetlen volt, hogy enyhítenek a beutazási feltételeken októberig.
Pár nap múlva Noémi rám írt. Mehetünk Belgrádba, karanténtól függetlenül. Ahogy olvastam sorait, könnycseppek gördültek végig az arcomon. 25 nap. Tényleg csak 25 nap és valóra fog válni az egyik álmom.

3 hetem volt felkészülni a műtétre, mind fizikálisan, mind mentálisan. Összekészítettem a bőröndömet, egy kicsit Belgrádba, egy nagyobbat Halasra, átrendeztem a nappalimat, hogy kényelmesen tudjak majd itthon lábadozni, megvettem az eurót, megcsináltattam a PCR covid tesztet a kimenetelhez és kereken 2 héttel a műtét előtt leálltam a hormonokkal.
A két hét hormon mentes időszaktól tartottam kicsit, hogy milyen lesz amikor elfogy az ösztrogén és újra a tesztoszteron kerül uralomra. A műtét előtti utolsó napokban éreztem meg a T munkásságát, odalent… de szerencsére csak minimális mértékben.

Mentálisan egy kisebb hullámvasút volt ez a pár hét. Az elején valamiért nagyon féltem. Hogy végül mégis egyedül leszek a karanténban, hogy valamiért nem sikerül a műtét, hogy nem lesz meg kifelé a negatív covid tesztem, és még lenne hova sorolnom a listát. De szerencsére ezek a gondolatok pár nap alatt eltűntek és ezzel együtt a félelem is.
Helyére a boldogság és felszabadultság lépett, meg egyre csak izgatottabb lettem, ahogyan teltek el a napok. Nemigen tudtam, de igazából nem is akartam, elterelni a gondolataimat erről. Csak az járt a fejemben, hogy nemsokára megyek Belgrádba. Valahol 2 hét környékén még ezt a visszaszámlálót is kitűztem a mobilomba és csak számoltam az órákat. Felkeléskor volt a legjobb ránézni, akkor mindig olyan sok óra tűnt el a számlálóból.

Kevesebb mint 100 óra

Majd elérkeztek az utolsó napok. Kicsit furcsa volt, hogy bárkivel találkoztam vagy beszélgettem, mindenki izgult értem. Én meg a lelkemben, a legtermészetesebb békességgel és nyugatommal, csak türelmesen vártam a nagy napot. Eddigi életem legnagyobb napját.

A kórházról, a műtétről és az azt követő lábadozásról, majd csak kicsit később fogok írni.
Addig is millió puszi mindenkinek,

Lili