Hétköznapok

27 év a falak mögött

5-6 éves voltam, amikor esténként az ágyban feküdve mindig azt képzeltem, hogy egy csapat orvos majd éjszaka “varázsol” valamit odalent és én másnap lányként ébredek fel.
Soha nem volt ilyen reggelem.

Nem értettem ezt az érzést, hogy valami nekem nincsen rendben a testemmel, egyszerűen nem tudtam hova tenni, de emellett rettenetesen szégyelltem is, így ezt az egészet elzártam magamban és elfojtottam. Szinte teljes mértékben tudtam tartani ezt az elfojtott állapotot az évek alatt, egy-két kis fellángolástól eltekintve. Nagy segítségemre volt ebben a számítógép és a játékok, amik hosszú órákra teljesen kiszakítottak a valóságból, így még az elfojtás tudatalatti fenntartásával se kellett foglalkozzak.
Viszont ennek megvolt a hátránya is. Semmi másra se szántam időt a játékokon kívül az életben. Szinte minden szabad percemet ott töltöttem, így egy esetleges kis fellángolásnak, még a lehetősége se volt megteremtve a virtuális közegemben. Hosszú éveken keresztül voltam ebben a közegben. Így volt a legbiztonságosabb.

A pubertás kor volt a legrosszabb. Ahogy a hormonok hatására a test elkezd megállíthatatlanul változni és az egyszemélyes börtön falai egyre szűkebbek és kínzóbbak lesznek. Másik része, hogy a megfelelő hormonok a többi lányban ilyenkor szintén dolgozik. Látni a nyilvánvalóan ég és föld szintű eltérést köztük és saját magam között… Nem is tudom igazából szavakba önteni azt az érzést.
Ami számomra sokáig fura volt, hogy mennyire máshogy gondolkoztam a fiúkhoz képest, ha a lányokról volt szó. Engem közel se foglalkoztatott akkora hévvel az, hogy milyen lehet egy lánnyal együtt lenni, úgy mint a srácokat. Sokkal inkább járt az a fejemben, hogy milyen érzés lehet lánynak lenni és itt szó szerint az élet minden aspektusát ide lehet rakni. Viszont ezzel nagyon egyedül voltam a fiúk között, legalábbis az ilyen irányú beszélgetésekben felmerült dolgok alapján, így csak csöndben hallgattam erről.
De számomra ezek nem is hatottak olyan kegyetlenül, mint számos sorstáramnak. Az ekkorra már ösztönös érzelemtelenítés és kivonódás a virtuális térbe, hogy be tudtam húzódni a felhúzott falaim mögé, nagyon jól megvédtek ezektől az évektől is.

Egyetemi éveim alatt, továbbra is követve a teljes elfojtást magamban, lett egy párkapcsolatom. Az első évek boldogsága se tudta áthidalni és elfedni azt a problémát, hogy igazából hiányzott a férfi a kapcsolatból. Ez számos területen megmutatkozott az évek alatt és a hiánya csak egyre nagyobb probléma lett végül.

A kapcsolat utolsó évében jutottam el életem első pszichológusához. Persze a nemi identitás kérdéskört én nem hoztam fel, volt más amivel foglalkoztunk és bíztam benne, hogy majd ezek megoldása elegendő lesz. Természetesen nem lett, majd a kapcsolat végéhez közelítve, egyik este egy mély beszélgetés és egy üveg whisky végén, ledőlt az első fal. Kimondtam azt a mondatot, amit a síromba terveztem vinni magammal:

Lány szeretnék lenni.

Miután ezek a szavak elhangoztak, a terápián is elkezdtünk ezzel foglalkozni, de csak egy kicsit. Hamarosan következett a szakítás és egy jó pár hónapos depresszióból való kilábalás. Ezalatt kezdtem el falcolni (önsértés) is.
Majd jött 2018 nyár eleje, ahol nagyon bátortalanul, de elértem hogy tegyek egy lépést és eljutottam egy klinikai szakpszichológushoz és egy pszichiáterhez. Nagyon féltem és nem láttam se az utat magam előtt, se magamat az úton. Annyit tudtam, hogy én lány szeretnék lenni és ehhez szükségem van a szakvéleményekre. De hiányzott az a folyamat ahol én megismerem és elfogadom önmagamat.
Csak ezt akkor még nem tudtam.

2018. június. 27-én kaptam kézhez a szakvéleményt, aminek a végén ott volt a diagnózis:
F60.81 nárcisztikus személyiségzavar

Én teljesen megsemmisültem. Az lehetetlen, hogy fiúként kelljen tovább élnem, amikor nem az vagyok. Nem értettem miért nem látják azt, ami ott van bennem.
Másnap reggel egy tucat fájdalomcsillapító és véralvadásgátló után kisétáltam a közeli erdőbe, egészen be a fák sűrűjébe. A penge meg nem volt ismeretlen, fél év alatt bőven “megtanultam” használni. Egyedül a vágás helyét kellett az alkarom felső részéről a csuklómra levinni. De valamiért nem akartam egyedül meghalni. Ott ültem egy fa tövében, pengével a kezemben és feltárcsáztam a lelki elsősegély számát (116-123), hogy legyen velem valaki az utolsó percekben.
3 órát beszélgettünk végül. “Nem biztos, hogy az első orvos fog nekem segíteni, meg kell találnom a megfelelő segítséget ahhoz, hogy elindulhassak az utamon.” Ez volt a záró gondolata a beszélgetésnek.
Majd hazamentem átöltözni és bementem a munkahelyemre dolgozni.

Borús időszak következett. A lelkem legféltettebb része elemi szinten semmisült meg majdnem teljesen. Semmibe se fektettem energiát, mivel nem volt miért. Minden csak szürke volt és a dolgok mentek úgy ahogy, én csak haladtam a sodrással. Abbahagytam a terápiámat is, nem volt értelme úgy folytatni, hogy a belefektetett munkám a nullára csökkent.
Szeptemberre jutottam el arra a pontra, hogy elfogadom a szakvéleményt, hiába nem értem őket. Biztos igazuk van a szakembereknek, a bennem lévő érzésnek meg ezek szerint máshol van a gyökere. Ekkor csináltattam meg életem első és egyetlen tetoválását, amibe belezártam a bennem lévő megfoghatatlant, majd visszahúztam a ledőlt falamat, és akkor férfi…

Pár hónapig beleadtam mindent. Próbáltam megfelelni a normáknak és egy tipikus huszonsok éves pasi lenni. De nem ment, legalábbis a kezdeti lendület után éreztem, hogy mentálisan elindulok megint lefelé. Nem akartam újra lent lenni. Ekkorra lassan visszaerősödtem belül annyira, hogy fokozatosan kezdtem elengedni a papírra írtakat. Próbáltam a belsőmre hallgatni és megérteni azt, megtalálni önmagamat.

Elkezdtem mélyen utána olvasni a transzneműségnek. Egyrészt fórumokon keresztül, ahol sorstársaim kérdéseit/beszélgetéseit tudtam nyomon követni és természetesen a bennem felmerülő kérdésekre választ kapni. Másrészt meg a szakirodalom felől, hogy hol is tart ma az orvostudomány, hormonterápiával és műtétekkel, hogy mennyire tudják segíteni az életünket.
Ezzel telt 2019 elején szinte minden szabad pillanatom, szívtam magamba az információkat. Viszont ez sokkal sokkal több volt annál, minthogy csak bújom az internetet.

Szép lassan feltártam és megismertem a valódi önmagamat. Azt az önmagamat, akit két évtizeden keresztül minden lehetséges módszerrel próbáltam elfojtani és harcoltam ellene. Azt az önmagamat, aki 20 év alatt csak arra várt, hogy el legyen fogadva.
Sok sok hónap és megannyi küzdelem után, életemben először kimondtam azt a mondatot, amitől leomlottak a bennem lévő óriási falak és a porfelhő közepén ott volt a valódi, Én:

Nő vagyok.